Megèrkezès Hanojba

Megérkezés Hanojba
——————

Mivel Magyarországról csak egyedül én veszek részt ebben az évben az
UK-on, ezért arra gondoltam, hogy időről időre beszámolok majd a hanoji
eseményekről. Igy akit érdekel, el tudja képzelni, hogy milyen az élet a
világnak ezen a távoli csücskében. A kongresszus szombaton kezdődik
majd, de én úgy terveztem, hogy előtte is, meg utána is eltöltök majd
egy hetet ebben az érdekes városban és majd csak három hét múlva utazom
tovább Kinába, a Jangce partjára.

Hétfőn délelőtt 11 után indultam el Budapestről és másnap reggel fél
kilencre érkeztem meg Hanojba. Az idő itt nagyon kellemes, se túl meleg,
se túl hideg, a hőmérséklet 26 fok volt, amikor a gép leszállt. (Amikor
három hónappal ezelőtt, áprilisban Bangkokban voltam, akkor előfordult,
hogy 39 fokra is felment a hőmérő higanyszála.)

Valami rejtélyes ok miatt a repülőgépünket menet közben eltéritették az
eredeti útvonaláról. Eredetileg Moszkvából Kazaksztán és Kina felett
haladva, a Hszincsiang-Ujgur terület felett repültünk volna át úgy, hogy
a Himaláját északon megkerülve, Kunmingon át jussunk be Vietnamba.
Valahol Szamarkand és Buhara után azonban a repülőgép az eredetileg
tervezett útvonaltól több ezer kilométerre eltérve, hirtelen dél felé
fordult és igy a Himaláját délen megkerülve, Pakisztánon, Indián és
Bengálián (Bangla Deshen) keresztül jutottunk el Hátsó Indiába.

A külföldi utazásaimon én az egyszerű hétköznapi emberek életét
szeretem élni, ugyanúgy, ahogy a helyi lakosság éli a megszokott életét.
“If you are in Rome, do as the Romans do.” – mondják az angolok. (Ha
Rómában vagy, tedd azt, amit a rómaiak!) Emiatt arra gondoltam, hogy egy
tömegközlekedési busszal jövök majd be a város központjába a
repülőtérről, hiszen Ferihegyre is azzal mentem ki és feltételeztem,
hogy a hanojiak is azzal közlekednek a leggyakrabban. Ennek nem is a
spórolás volt az igazi oka, hanem arra gondoltam, hogy

• Ha egy lágkondicionált busszal átsuhanok a városon és utána
megszállok egy ötcsillagos luxuszállóban, akkor semmit se látok a
helyiek mindennapos életéből. Pedig elsősorban éppen ezért jöttem ide.

• Emellett időm is van elég, hiszen a gép délelőtt fél kilenckor
szállt le és a szállodai szobát csak délután kettőkor foglalhatom el.

• Ráadásul az egészséges életmód szempontjából is fontosnak gondolom,
hogy legyen legalább ennyi mozgás az ember életében. Mivel két évvel
ezelőtt még az 50 kilós cementes zsákokat rakosgattam az épitkezésen,
amikor az újabb házamat épitettem, most nagy visszaesés lenne, ha még
néhány 20-30 kilós bőröndöt is csak autóval tudnék elvinni egyik helyről
a másikra.

• Persze az is szempont, hogy a taxisokat, ha lehet, még
Magyarországon is mindig igyekszem elkerülni, mert már többször
előfordult, hogy a kiirt fix árak, vagy a taxaméter által mutatott
összeg ellenére mindig többet kértek a végén. Most itt persze ez végül
is egy lényegtelen szempont, hiszen valójában itt elég jelentéktelen
összegekről van csak szó.

A repülőgépen ácsorogva azonban még nem gondoltam, hogy a helyiek
életmódjának a felvétele túlságosan is jól fog majd sikerülni. Éppen a
váróteremben nézelődtem, amikor észrevettem, hogy egy európai nőn
ugyanolyan emblémával ellátott pólóing volt, amilyeneket a mi nyelvi
klubjaink tagjai szoktak viselni, ezért megkérdeztem, hogy ő is erre a
kongresszusra érkezett-e, amelyre én. Kiderült, hogy ő egy belga
eszperantista és ő is azon morfondirozott, hogy hogyan lehetne olcsón
bejutni a repülőtérről a szállodába.

Elmondtam neki, hogy én is ezen töröm a fejem, és hogy majd megkérdezem
a repülőtéri turista információs irodában, hogy hol lehet a helyi
autóbuszokra felszállni. Meg is kérdeztem tehát, és ott el is mondták,
hogy helyi buszok nincsenek, hanem náluk most kedvezményesen 30
dollárért lehet egy taxit rendelni, ami bevisz bennünket a szállodába.
Többet azonban nem tudtam kérdezni, mert a belga nő is bekapcsolódott a
beszélgetésbe és ezek után az információs lány velem nem foglalkozott.
Ezért a nőt otthagytam, mondván, hogy ő csak menjen be a taxival, ha
akar, de én még nem megyek be a városba, hiszen a szállodába még úgyse
tudnék bejelentkezni. Hiszen most még csak reggel fél kilenc van.

Miután a belga nő elment, odamentem egy másik információs irodába, ahol
nagy betűkkel ki volt irva, hogy – mint a világ számos más városában –
ingyenes turista térképeket lehet ott is kapni. Kértem tehát egyet, de
nem kaptam, mert az információs lány elmondta, hogy éppen elfogyott,
egyébként meg azt javasolta, hogy menjek inkább taxival és a taxisnak
úgyse lesz szüksége térképre. Ekkor aztán közöltem vele, hogy én tudom,
hogy a repülőtérről két busz is bemegy a városba, a 7-es, meg a 17-es és
mivel otthon kinyomtattam az internetről a hanoji térképet, kértem, hogy
legalább az én térképemen jelölje be, hogy hol van ezeknek a buszoknak a
végállomása. Ezek után mit lehetett tenni, a lány berajzolta, hogy a
17-es busz éppen a szállodám közelében áll meg és megerősitette, hogy a
menetdij nem harminc dollárba, hanem csak egynegyed dollárba, azaz egész
pontosan 25 centbe kerül.

Ezután kimentem a repülőtér elé, ahol millió taxi ácsorgott, amelyeknek
a sofőrei odarohantak hozzám, hogy bevisznek a szállodába. Meg is
mutatták, hogy ki van irva, hogy a fuvarnak fix tarifája van, ami a
kiirás szerint 16 dollárba kerül. Amikor mondtam nekik, hogy én viszont
a 17-es busszal akarok bemenni a városba, többen le akartak beszélni
erről, mondván, hogy a buszmegálló nagyon messze van. Mindenki nagy
meglepetésére tőlem tudták meg, hogy a buszmegálló nincs is túl messze,
hiszen már láttam is a buszokat a repülőteret a buszvégállomástól
elválasztó széles út túlsó oldalán.

Mielőtt azonban felszálltam volna a buszra, gondoltam, hogy jó lenne
valamennyi pénzt átváltani vietnámi dongra, hogy ki tudjam fizetni a
fuvarköltségeket, meg, hogy tudjak valamit vásárolni, amire már az első
napokban is szükségem lehet. Először csak 10 eurót gondoltam átváltani
dongra és azt kértem a pénzváltótól, hogy a vietnami pénzt kizárólag
20.000 dongos cimletekben adja nekem ide. Hiszen tudtam, hogy egy dollár
kb. 20.000 dongot ér és a legtöbb dolognak (egy ebéd, egy vacsora, egy
kiló gyümölcs, egy másfél literes cola, stb.) körülbelül ennyi szokott
lenni az ára. Az ennél sokkal kisebb és az ennél sokkal nagyobb pénzeket
én nehezen tudom kezelni. Van ugyan 500 dongos papirpénz is forgalomban,
meg 500.000 (tehát félmilliós) is, de ha hirtelen ki kell valamit
kifizetnem, akkor a túl sok nulla annyira megzavar, hogy ha nem figyelek
oda, képes vagyok egy nagyságrenddel kisebb, vagy éppen nagyobb pénzeket
is átadni a valódi árak helyett. (Ez alig egy órával később, mindjárt az
első nap meg is történt.)

Ezek után, mint aki jól végezte a dolgát, odaballagtam a 17-es busz
megállójához és felszálltam a buszra. Mindenki meglepődött, hogy
felszálltam erre a járműre, mert a vietnámiak hozzászoktak ahhoz, hogy a
külföldiek taxival mennek mindenhova, és valóban csak én voltam az
egyetlen európai utas ezen a buszon. Kifizettem tehát a 25 centet, azaz
kb. ötvenöt forintot és az egyórányi utazás során kényelmesen
végignéztem, hogy hogy zajlik az átlagemberek élete a mindennapokban,
amit nyilván egy taxi ablakán kinézve sose láttam volna ilyen
részletesen.

Egy óra múlva megérkeztünk a város központjába és mielőtt leszálltunk
volna engem is, meg az összes többi ott leszálló utast megrohantak újabb
taxisok, hogy tovább visznek bennünket a lakásainkhoz, vagy a
szállodáinkhoz. Nekem egy ember azt mondta, hogy 40 ezer dongért (tehát
2 dollárért, azaz kb 440 forintért) elvisz a szállodába a négy
csomagommal együtt. Mivel már sok helyen hozzászoktam ahhoz, hogy az
ilyesmit utólag gyakran félre szokták érteni (főleg, ahol ilyen sokféle
szinű, meg névértékű pénz van forgalomban), ezért elővettem a zsebemből
a két húszezrest és arra rámutatva tisztáztuk, hogy mindketten erre a
pénzre gondolunk.

Miután ezt a körülöttünk lévő többi taxis is helyénvalónak tartotta,
gondoltam, hogy ez reális fuvardij lehet (bár a repülőtéren ennek a fele
volt kiirva a kb. egykilométeres fuvar dijaként). Ezután elindultunk a
férfi a taxijához, ahol hamarosan kiderült, hogy a hozzánk odarohanó
emberek nem autótaxit, hanem motoros taxit üzemeltettek, amelyek magyar
fogalmak szerint inkább egy robogónak felelnek meg. Bangkokban már sok
ilyet láttam, ott ez mindennapos volt, néha hárman is ültek ilyen
motoron, de kétszer talán négy embert is láttam (két felnőttet és két
gyereket) egy ilyen kis motoron együtt utazni.

Először el nem tudtam képzelni, hogy fog majd a nagyméretű
utazóbőröndön kívül a tiz kiló könyvet tartalmazó csomag is, meg a
laptopom, meg még egy kisebb negyedik csomagom is ráférni a motorra úgy,
hogy még a vezetőnek is meg nekem is maradjon hely. Nekem volt a
legnagyobb meglepetés, hogy valahogy mégis csak elfértünk a csomagokkal
együtt és pár perc után meg is érkeztünk a főváros óvárosának a szivében
álló egyik szálloda elé. Szerintem egy kicsit még a szállodások is
meglepődhettek ezen a látványon, amikor megérkeztünk, mert bár a helyiek
legtöbbször ezt a motoros taxit használják, a külföldiek azért mégis
inkább a hagyományos taxikkal utazgatnak.

Szerintem a szálloda jó választás volt. Nem luxushotel ugyan, de egy
superior double roomnak nevezett tiszta, kényelmes szobát kaptam
hatalmas nagy franciaággyal, szekrényekkel, asztallal, fotelekkel,
légkondicionálóval, plazmatévével, hűtőgéppel és korlátlan ingyenes
internethasználattal. Ráadásul minden működik is, még az adaptert is be
tudom tenni a konnektorba, ami se Japánban se Amerikában nem szokott
sikerülni, de még Észak-Afrikában sem, hiába van ott is 220 voltos áram.
Ott a konnektorok más szabvány szerinti működnek. A fürdőszoba is
tiszta, van benne angol WC, zuhanyozó, törülköző, szappan, shampon,
sterilizált fogkefe, stb. És mindez csak 12 dollár éjszakánként, tehát
kevesebb, mint tiz euro, amiért az UEA nyolcvan euronál is többet kért a
Dua Bulteno szerint. (Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ha
másodmagammal laknék a szobában, akkor csak 5 euro lenne az ár
személyenként. Az UEA negyven eurot kért személyenként ugyanezért.) A
recepción éppen valami egzotikus déligyümölcsöt ettek, amikor
megérkeztünk. Ezzel rögtön megkináltak engem is (lehet, hogy ennek
leechee a neve angolul, amit licsinek kell mondani).

A lényeg, hogy végülis a harminc dollár helyett egy kicsivel több, mint
két dollárért szerencsésen eljutottam a nagy csomagokkal a szállodába,
aminek az örömére rögtön elmentem sétálni a környékre. Nem messze a
szállodától találtam egy csomó éttermet, ahol az egyikben mindjárt ettem
is egy ropogósra sült malac pecsenyét, indokinai módon izesitett
rizzsel, tojással, ropogósra sült hagymával és egy nagy adag uborka
salátával, ami itteni szokás szerint egy euróba került. Azt sejtettem,
hogy minden itteni ételnek kb. egy euro az ára, hiszen amikor a
szomszédos thaiföldi fővárosban voltam, ott is ugyanennyit fizettem
egy-egy ebédért, vagy egy vacsoráért. Érdekes módon, ugyanúgy, mint
Bangkokban, itt is odajött az étteremhez egy kolduló buddhista
szerzetes, aki egy csengettyűvel jelezte, hogy megérkezett a szokásos
adományok átvételére. Én is elővettem a pénztárcámat, hogy a helyi
szokásokat követve én is beletegyek valami pénzt a dobozba, azonban
szerencsétlen módon egy nagyságrenddel kevesebb pénzt adtam át a
szerzetesnek, mert az itteni első napomon még nem tudtam eligazodni a
pénzekre irt sok-sok nulla között.

Ahogy tovább sétálgattam ezután a szálloda utcájában, láttam, hogy a
megszokott keleties módon zajlik itt is az élet. Emberek és járművek
hömpölyögtek egymást kerülgetve az úttesten, a kereskedők az utcára
rakták ki a holmijaikat, a szakácsok az utcán főztek, az iparosok pedig
szintén a járdára ülve kalapálgattak. A békés idillt viszont hirtelen
nagy kiabálás és dühös futkározás szakitotta félbe. Pillanatok alatt
vagy ötven ember verődött egybe, akik hangos kiabálással kezdtek üldözni
egy motorost a szűk utcákon. Olyan hirtelen zajlott le az egész, hogy
csak percekkel az események után tudtam kikövetkeztetni, hogy valaki
vagy az utcán hagyott járó motorú motorkerékpárt lophatta el, vagy egy
éppen arra járó motoros kaphatott fel egy utcára kitett árut és azzal
menekülhetett el, a lényeg, hogy az egész utca üldözőbe vette a tolvajt.
Ez jó figyelmeztetés volt nekem is az első hanoji óráimban, hogy én is
jobban odafigyeljek majd a következő három héten ezekre a problémákra.

Ezután megvettem a trópusi életben szükséges legfontosabb dolgokat: egy
ötliteres ivóvizet meg egy kiló vitamindús trópusi gyümölcsöt, egész
pontosan egy nagy zacskó leecheet, mindkettőt 30 ezer dongért. Már
kezdek hozzászokni, hogy az árak sehol sincsenek kiirva és a vásárlás
előtt először horribilis nagy árakat mondanak, majd szaladnak utánam,
hogy akár a feléért is ideadják a dolgokat, csak vegyek már valamit, ha
éppen arra járok.

Márkus Gábor.

(Folyt. köv.)